Csak tekerj! - 1.rész

Átlagos nap volt ez is, akárcsak a többi. Éppen a nyár elején tartottunk, ami itt, Szöul belvárosában egyre elviselhetetlenebb lesz az idő előrehaladtával. Ez a nyár azonban nem csak az elkövetkezendő nagy forróság miatt lesz érdekes, hanem a rám váró változásoktól. Idén fejeztem be a gimnáziumi tanulmányaimat és minden tudásomat bele adtam az érettségi kínzó lassúsággal telő heteibe. Nem mondom, hogy könnyű feladat volt, de teljesen megérte. A kitartásomnak és sok évnyi gyötrelmes tanulásnak köszönhetően, most itt állok és a kezemben tarthatom a frissen kézhez kapott érettségi bizonyítványomat. Anya és apa nagyon büszkék rám és ettől csak még nagyobb elégedettséggel tölt el a tudat, hogy ennek én lehetek az oka. Eddig minden tökéletesen alakult és bíztam benne, hogy ez így is marad.
A konyhában ültem, miközben csiga lassúsággal kevergettem az előttem lévő müzlis tálat. Nagyon fáradt voltam ,ami miatt csakis az egész éjszakát igénybe vevő  csevegést lehetett okolni. Sang Hun volt a legeslegjobb barátom egészen az ovi óta. Már akkor tudni lehetett, hogy nem leszek az a tipikus plázacica alkat és őszintén, nem is bánom, hogy így alakult. Az ellenkező nem tagjaival mindig sokkal jobban kijöttem, mint a sajátjaimmal. Fiús ruhákban jártam és mélységesen megvetettem a szoknyákat. Anya sokszor próbált rávenni, hogy vegyek fel egyet legalább az ő kedvéért, de engem nem hatott meg a könyörgése. Ha azt mondtam, hogy nem, akkor az úgy is volt. Mindezekhez hozzá jött az is, hogy egy fiú lett a legjobb barátom. Sokan úgy gondolták, hogy ebből talán több lesz a jövőben, de mind a ketten tudtuk, hogy ez bizony nem fog összejönni. Sang Hun tegnap este elmesélte, hogy a múlt héten megismerkedett egy csinos lánnyal az egyik koncerten. Drága barátom egy igazi rockernek mondható, aki mindent elkövet, hogy bejusson az összes létező koncertre, amit a városban tartanak. Úgy tűnik ,itt nem csak a zene keltette fel az érdeklődését.
Anya a karját nyújtóztatva vánszorgott ki hozzám a pult mögé.
-Máris reggelizel? - kérdezte félig ébren félig még az ágyban.
Csak vállat vontam és folytattam az evést. Hétfő reggel nem igazán megszokott dolog tőlem, hogy felkelek, de gondoltam adok neki egy kis időt, mire rájön , miért is vagyok ilyenkor ébren. Töltött magának egy csészényi friss kávét, amit még én készítettem elő. Derekát a konyhapultnak támasztva , keresztbefont karral szürcsölni kezdte a forró italt. Egyszer csak hirtelen megállt és elkerekedett szemmel meredt rám. Leesett. – gondoltam.
-Jézusom, hiszen ma lesz az első munkanapod! - kiáltott fel, amitől azt hittem ,ott helyben beszakad a dobhártyám.
-Nyugi anya, nem csatába készülök. - mormogtam az orrom alatt.
Ő azonban nagy lendülettel lecsapta a kávés bögréjét az asztalra és mire felnéztem már ott is termett mellettem.
-Mikorra kell ott lenned? - kíváncsiskodott.
Felnéztem az órára és megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy még van több mint másfél órám hátra. Ezt az információt persze anyukámmal is megosztottam, aki egyre izgatottabb lett attól, hogy a pici lánya végre munkába áll. Pedig őszintén szólva, nem volt olyan nagy szám ez az egész, mivel csak a nyárra vállaltam diákmunkát egy kis büfében. Még betanítani sem kellett. Az üzlet tulajdonosa apa egyik kollégájának a fia, aki körülbelül a 30-as évei közepén járhat. Már ő is saját családdal rendelkezik és ha jól tudom, neki két fia van.  Nos, körülbelül ennyit tudok az új főnökömről.
Anya és én még mindig a konyhában beszélgettünk, amikor döbbenten vettem észre, hogy mindjárt elkések. Sietve leugrottam a székről és gyorsan berohantam a szobámba felöltözés céljából. Nagy nehezen, de sikerült valami elfogadhatót magamra öltenem. Úgy gondoltam, hogy egy fehér pufi ing, rövidnadrággal és tornacipővel tökéletes lesz. Elindulás előtt még fogat mostam, elpakoltam a hátizsákomba minden olyan dolgot, amire véleményem szerint szükségem lehet, majd futólag megpusziltam anyát és kislisszoltam a bejárati ajtón. Kénytelen voltam a lépcsőn lefutni, mivel a liftre túl sokat kellett volna várni. Ahogy le értem, nekileselkedtem a bicikli tároló felnyitásának ,ami szintén sok időbe telt. Kiszedtem a régi, kopott Cruzer bicajomat és imádkoztam, hogy minél előbb odaérjek a büféhez.

Tisztában voltam vele ,hogy a forgalom még ilyenkor ,a nyári szünet elején ,sem hagy alább ,de azért ekkorára nem számítottam. Szinte minden kereszteződésben megállásra kényszerültem és az előttem elnyúló hosszú sor látványától csak még idegesebbé váltam.

Ne már ,hogy az első napomon is elkések! Ez nem lesz jó pont a főnöknél az egyszer biztos. – háborodtam fel.

Szerencsére ,úgy ismertem a környéket ,mint a tenyeremet és tudtam ,hogy hol vághatnám le az utat ,azért ,hogy mihamarabb beérjek.

Lekanyarodtam a következő sarkon egy csendesebb kisutcába ,amiben alig jártak az autók. Gyorsan lepillantottam a karórámra ,hogy megnézzem mennyi időm van még. Ez a mozdulat nem volt több ,mint fél másodperc ,de elég ahhoz ,hogy a következő pillanatban szemtanúja legyek egy balesetnek. Csak annyit láttam ,hogy egy srác gördeszkával hajt át a zebrán ,amíg egy gyorsan száguldó autó el nem gázolta. Sietve lefékeztem és félrelökve biciklimet ,odarohantam a földön fekvő személyhez. Észrevettem ,hogy az autó sofőrje is kiszáll és fejét fogva mentegetőzni kezdett.

-Jézusom ,esküszöm én nem akartam ,hogy ez történjen! Kérem ,bocsásson meg ,én tényleg nem akartam! Kérem! – jajveszékelt.

- Ne ordibáljon már ,inkább segítsen bevinni a kórházba! – mutattam a fiúra ,aki szemmel láthatóan elvesztette az eszméletét. A fickó azonban továbbra is csak siránkozott és bocsánatot kért ,majd hátra tántorodva ,megindult az autója felé.

-Hé ,várjon! Mit csinál? Nem látja ,hogy mit okozott? Jöjjön azonnal vissza és vállalja a felelősséget! – förmedtem rá ,de hasztalan volt. A férfi bevágta magát a kocsijába és lóhalálában elhajtott.

Lehunytam a szemem és csendben elszámoltam 10-ig ,hogy megnyugodjak. Még sosem történt velem ilyesmi és nem tudtam ,hogy mihez kezdjek. A srác fejét a kezembe vettem és óvatosan rázni kezdtem a testét ,hátha magához tér. Ez nem hatott ,ezért gyorsan megfogtam a csuklóját és kitapintottam a pulzusát. Egyenletes volt ,de nem értettem ,hogy akkor miért nem ébred fel. Levettem a hátizsákomat és megpróbáltam előkotorászni a telefonomat ,de pár percnyi keresés után sem találtam.  Hol a fenében van? – akadtam ki. Végül kénytelen voltam feladnia  további kutatást. Körülnéztem ,de sehol nem láttam senkit. Talán mégsem olyan jó ,ha egy kisutca ilyen csendes. Nem volt más választásom ,mint a saját kezembe venni a dolgokat. Minél előbb elkell juttatnom a srácot a kórházba. Mindkét karomat a hóna alá téve próbáltam talpra állítani. Miután ez a művelet sikerült ,gyorsan a hátamra vettem és elindultam vele a biciklim felé. Valahogy feltuszkoltam a csomagtartóra és a két kezét összekulcsoltam a derekam körül. Éreztem ,ahogy nekem dől ,így tudtam ,hogy nem fog leesni ,legalábbis reméltem. Minden erőmet összeszedtem és olyan gyors pedálozásba kezdtem ,amivel még a Tour de France-on is simán lehagynék bárkit. Nem vártam meg a piros lámpákat sem ,ami nagyon veszélyes vállalkozás volt ,ám a jó cél érdekében bármit. Nagyjából 15 perc alatt beértünk a legközelebbi kórházba. A biciklimet letámasztottam a falnak és óvatosan leszedtem róla a sebesült fiút. Ismét a hátamra vettem és elcipeltem a recepciós pultig. Az ottani nővér kedvesen rám pillantott ,de amint észrevette a legújabb „hátizsákomat” ,sietve futott oda hozzám.

-Mi történt? – kérdezte aggodalmasan.

-Elütötte egy autó. Kérem ,segítsen! – lihegtem és lassan átadtam a srácot az éppen ideérő doktornak. Elmeséltem ,hogy mit láttam ,majd azt mondták ,hogy maradjak ott ,amíg ki nem jönnek a rendőrök. Leültem a váróba és eltöprengtem a mai reggel eseményein. Először is majdnem elkéstem a munkahelyemről. Bár ez be is következett. Aztán láttam egy balesetet ,amiben azt sem lehet tudni ,hogy mi lesz az áldozattal. És most itt ülök egy kórházban ,miközben a rendőrséget várom ,hogy vallomást tegyek ,még egyszer. Csúcsszuperül kezdődik a nyár.

Ezek a gondolatok foglalkoztattak ,amíg ki nem jött az egyik nővér ,abból a szobából ,amibe bevitték a srácot. Odajött hozzám ,kedvesen elmosolyodott és elmondta ,hogyan is állnak a dolgok.

-Nos ,minden rendben van ,csak egy kis agyrázkódása volt ,de nem komoly. Azért még egy-két napig pihennie kell és a doktor úr felírt neki néhány gyógyszert ,de ettől függetlenül kutya baja.

-Hála Istennek! – sóhajtottam megkönnyebbülten.

-Nagy szerencséje ,hogy te is ott voltál! Ha te nem lettél volna ,talán most nem ilyen hírekkel szolgálnék az állapotáról. – dicsért tovább a nővér.

-Áh ,semmiség. Csak azt tettem ,amit tennem kellett. – somolyogtam szégyenlősen. Nem nagyon voltam hozzászokva az ilyen nagyvonalú dicséretekhez. A nővér kezét a vállamra tette ,majd így folytatta:

-Mázlista ,hogy ilyen barátnője van ,mint te!

Az elején még nem nagyon fogtam fel a szavait ,de utána rájöttem ,hogy itt bizony kolosztálisan nagy tévedésről van szó.

-Elnézést ,én…- kezdtem volna magyarázkodni ,de a szavamba vágott.

-Bocsáss meg ,de most mennem kell a többi beteghez. Ha szeretnél nyugodtan bemehetsz hozzá ,biztosan örülni fog neked. – azzal megfordult és otthagyott.

Én is felálltam és jobbnak véltem ,ha nem megyek be ,hanem csak sarkon fordulok és megyek a dolgomra. Visszanéztem az ajtajára és elöntött a bűntudta. Most tényleg ilyen bunkó leszek és itt hagyom? – töprengtem. Néhány percnyi vívódás után úgy határoztam ,hogy gyorsan benézek hozzá ,aztán itt sem vagyok. Lassan odasétáltam az ajtóhoz és még lassabban nyomtam le a kilincset. Amint bedugtam a fejem ,rögtön kiszúrtam őt. A szobában négy ágy volt ,négy különböző beteggel együtt. A srác az ablak felőli legutolsón feküdt és kifejezéstelen arccal meredt a távolba. A többi beteg már jóval a 60-as éveik fele jártak és nem is értettem ,hogy miért ide hozták be a fiút. Odasurrantam az ágyához és halkan megszólaltam.

-Jobban vagy?

Ő is rám emelte a tekintetét ,akárcsak a szobában mindenki. Kissé kínos volta szituáció ,de most mi mást tehettem volna.

-Te meg ki vagy? – nézett rám értetlenül.

-Én hoztalak be. A nevem Hae Won. – nyújtottam felé a kezem.

Homlokát ráncolva bámulta a felé tartott jobb kezemet ,de nem fogta meg. Kínoos!! Nagy levegőt vettem és visszahúztam  ,majd zsebre is vágtam őket. Csend telepedett ránk ,amit nem igazán értettem. Miért nem tudja csak gyorsan megköszönni és már itt sem lennék.

-Hogy tudtál behozni? Nem tűnsz túl erősnek. – törte meg a hallgatást.

Ettől kissé bepipultam. Még hogy nem vagyok erős? Hahh ,ez hallatlan. – dühöngtem.

-Ha nem lennék elég erős ,akkor te bizony barátocskám már lehet ,hogy rég nem élnél. – vágtam vissza.

-Ez azért egy kicsit túlzás ,nem gondolod? – gúnyolódott.

-Jó ,talán az volt ,de akkor is. Csak annyi ,hogy megköszönöd és nem is látjuk többet egymást. – türelmetlenkedtem. Ennyi azért járt. Körülnéztem a szobában ,hogy vajon még mindig a mi kis cirkuszunkat nézik-e és igen ,ez még mindig így volt. Amikor visszapillantottam a flegma betegemre már ott állt előttem pár centi távolságra. Most ,hogy ilyen közel állt hozzám ,alaposabban megfigyelhettem az arcát. Az ajkai teltek ,a szempillái észveszejtően sűrűek.  A haja gyönyörű sötétbarna színű ,amibe hirtelen késztetést éreztem ,hogy beletúrjak. Az érintése is biztos olyan ,akár a selyem. De a szeme! A szeme az ,ami teljesen lenyűgözött. Csokoládébarna ,némi arany árnyalattal. Elképesztő. Nem! Nem! Nem! Ideje felébredni Csipkerózsika ,ez itt bizony nem a te herceged! – ébresztettem magam a transzból ,amibe belekerültem. Hevesen rázogatni kezdtem a fejemet és miután befejeztem ,lassan felpillantottam rá. Engem bámult ,olyan arccal ,mintha valami őrültet nézne. Nem is csodálom ezért ,hisz tényleg úgy nézhettem ki. A szégyenérzettől gyorsan hátrafordultam és futva rohantam ki a szobából. Mikor kiértem a kórház elé ,megláttam a rendőr autókat. Semmi kedvem nem volt ezek után megint elmondani ,hogy mi történt ,ezért fogtam magam és lazán odasétáltam a bicajomhoz. Szerencsére nem tudták ,hogy ki vagyok ,így könnyen elmentem mellettük. Ránéztem az órámra és láttam ,hogy körülbelül egy órás késésben vagyok. Felpattantam a nyeregre és sietve száguldottam ,egészen a célomig.

*

20 percet még hozzáadtam az egy órához ,amit elpazaroltam ,arra az idiótára a kórházban és így végre beértem a büfébe. A főnököm nagyon rendes pasinak bizonyult ,ugyanis megértette ,hogy miért késtem és nem rúgott ki azonnal. Azt mondta ,hogy azért ,amit tettem ,jutalmat érdemlek ,nem pedig büntetést ,pláne ,hogy akit megmentettem egy igazi bunkó. Mindent részletesen elmeséltem neki a kezdetektől ,a kórházi jelenetig. Egyetértett abban is ,hogy otthagytam azt a fiút ,mert az ilyenek csak maguknak keresik a bajt ,ha még arra sem képesek ,hogy megköszönjék valakinek ,hogy megmentették az életüket. Tehát mégsem lett annyira elcseszett ez a nap.

Kim úr felesége segített belerázódni a munkába és a nap előrehaladtával egyre jobban belejöttem a dologba. Csak annyi volt a feladatom ,hogy kivigyem a rendeléseket ,aztán összeszedjem a tányérokat és végül letöröljem az üres asztalokat. Ha eljön a záróra ,akkor pedig felmossak és zárjam is be az üzletet. Tetszett nagyon ,hogy ilyen családcentrikus ez a kis vendéglő és a tulajdonosai is igazán remek emberek. Véget ért a nap és tettem ,amivel megbíztak. Bezártam a helyet. Épp a kulcsokkal bíbelődtem ,amikor valaki megköszörülte a torkát mögöttem. Felugrottam és ahogy megfordultam ,sikerült a kezemben lévő kulcsokkal jól állkapcson vágni a hátam mögött ólálkodó alakot.

-Á ,a fene essen belé! – kiáltott fel az ismeretlen. Nem láttam jól az arcát ,mert nagyon erősen odatapasztotta a kezeit. A hangja azonban ismerős volt. Csak nem..?

-Te vagy az? – kérdeztem döbbenten.

-Attól függ ,hogy kire gondolsz. – felelte. Elvette a kezét az arca elől és akkor már nem volt semmi kétségem. Ő volt az. A bunkó srác ,akit sajnos megmentettem. Ő is felismert ,mert azonnal megnyugodott az ütésem utáni sokból.

-Mit keresel itt? – kíváncsiskodtam – Talán rájöttél ,hogy illene megköszönnöd ,amit tettem érted?

-Aha ,szóval ezért vagy itt. Azért nem kellett volna kinyomoznod ,hogy hol lakom csak ,hogy rávegyél egy köszönömre…- válaszolta egy önelégült vigyor kíséretében. Ettől egy percre majdnem elszállt a haragom ,annyira sármos volt ,de csak majdnem. A következő pillanatban már csak le akartam törölni azt a vigyort onnan. Kihúztam magam és egyenesen a szemébe néztem.

-Csak ,hogy tisztázzuk a félreértéseket ,én itt dolgozom és nem utánad koslatok egy nyamvadt köszönömért ,ahogy te mondtad ,habár az járna nekem. Tudod ,elég paraszt dolog ,hogy valaki segít neked ,de te még arra sem vagy képes ,hogy kezet fogj vele. Ennyi emberség sem szorult beléd? – zúdítottam rá a haragom. Hitetlenkedve felnevetett ,aztán megtette azt ,amitől egy kissé megingott a bátorságom. Beharapta az alsó ajkát ,ami annyira édes volt. De nem! Erős vagyok ,erős vagy Hae Won! – biztattam magam gondolatban.

-Tudod mit ,ha ilyen jól szórakozol ezen ,akkor jobb ha lépek. Nincsen semmi kedvem azt az önelégült fejedet bámulni. – adtam végül fel a dolgot és elléptem mellőle. Odacammogtam a biciklimhez ,bevágtam a kulcsokat a táskámba és már indultam volna ,amikor valaki megragadta a karomat. Szembefordított magával és átnyújtott nekem valamit ,amit nehezen tudtam kivenni a homályban.

-De hát ez… - lepődtem meg ,amikor felismertem a saját telefonomat. – Hogy került hozzád? – értetlenkedtem ,majd kikaptam a kezéből a készüléket.

-Elejtetted ,amikor odajöttél hozzám segíteni. – magyarázta. Nem értettem. Hogyan szerezte meg ,amikor biztos voltam benne ,hogy nincs nálam. Ránéztem és megint észrevettem azt a sunyi vigyorát. Várjunk csak…akkor ő nem is…

-Héé ,akkor te nem is ájultál el? – kérdeztem kissé indulatosabban a kelleténél. Ő csak lazán megrázta a fejét és ismét elmosolyodott. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

-Jáá ,neked ez vicces? Én meg ott pánikoltam ,hogy mi bajod ,te meg csak szórakoztál velem! Komolyan mondom te…! Áhh! – emeltem magasba a kezem ,hogy legalább egy nyakast adjak neki ,de megállított. Megragadta a csuklóm és a hátam mögé szorította. Ficánkoltam ,ahogy csak bírtam ,de ő sokkal erősebbnek bizonyult. Ordibálni nem nagyon szerettem volna ,hiszen mégiscsak a munkaadóim háza előtt állok és amúgy is ,egy napra elég volt a drámából. Ez az öntelt Casanova egy hirtelen mozdulattal felkapott a vállára és elindult velem az utcán. Teljes erőmből püföltem a hátát ,hogy elengedjen ,de nem tette. Néhányszor felszisszent és tudtam ,hogy a mai balesett hagyott némi maradandó nyomot rajta. Akármennyire is szerettem volna neki fájdalmat okozni ,nem vitt rá a lélek ,hogy ennél messzebbre menjek ,így hát csendesen tűrtem ,hogy úgy cipel a vállán ,mint egy zsák krumplit.

-Legalább annyit árulj el ,hogy hova viszel! – követeltem pár perc után.

-Majd meglátod ,ha odaérünk.

Nem telt el túl sok idő és éreztem ,hogy lassul  a tempója. Aztán lassan le is tett a földre és ismét szembefordított magával. Miért ilyen szép szemű ez az idióta? 

-Köszönöm! – mondta alig hallhatóan. Leesett az állam ettől a hirtelen jött gesztustól.

-Ömm ,szívesen ,de ettől még nem leszünk puszipajtások. – válaszoltam nyugodtan. Megint elmosolyodott és a kezemnél fogva maga után kezdett húzni. Pár méterrel odébb megálltunk egy fagylaltos bódé előtt.

-Milyen ízűt kérsz? – kérdezte tőlem. Ettől a gyors hangulatváltozástól abban a pillanatban azt sem tudtam ,mit mondjak. De ez egy kicsit gyanús volt nekem. Nem törtem tovább a fejem ezen és válaszoltam a kérdésére.

-Citrom és csoki.

-Lehet ,hogy most nem fogsz hinni nekem , de az én kedvencem is ez a kettő. – villantotta rám elbűvölő mosolyát. Megfordult és megvette a két adag desszertet ,majd leültünk az egyik közeli padra. Ott átnyújtotta nekem a részemet és csendben elkezdtük betermelni az isteni jeges csodát. Kissé kényelmetlenül éreztem magam ,főleg ,hogy pár perce még utáltam a srácot ,most meg itt fagyizom vele egy padon ülve. Elég bizarr. A szemem sarkából rápillantottam és észrevettem ,hogy ő is ugyanezt teszi ,csak sokkal nagyobb merészséggel. Egyszer csak odahajolt hozzám ,a szemét még mindig nem vette le rólam. Nem tudtam ,hogy mire készül ,de egy kicsit megijedtem. Nyugalom Hae Won ,biztos nem csókolózni akar veled! – nyugtattam magamat. A köztünk lévő egyre kisebb távolság azonban nem ezt sugallta. Már azon voltam ,hogy lehunyom a szemem és engedem a dolgokat megtörténni ,amikor láttam ,hogy felém tartja a jobb kezét.

-Myung Soo vagyok. Bocs a késésért!

Szóval erről volt szó! Legyűrtem a bennem maradt szégyent és mosolyt erőltettem az arcomra.

-Örvendek Myung Soo. – viszonoztam a gesztust és kezet ráztam vele. Olyan puha volt a bőre ,hogy egész nap képes lennék így maradni ,miközben az ő keze az enyémhez ér. De a pillanatnak vége szakadt ,amint eltávolodott tőlem. Kicsit csalódott lettem ,de hát miért is? Hagyjuk.

-Mit is mondtál ,hogy ott dolgozol a büfében? – tette fel a következő kérdést.

-Igen ,pontosan ezt mondtam. – feleltem magabiztosan.

-Akkor te vagy az új lány ,akit apáék felvettek.

-Hogy mi? Apáék? – értetlenkedtem.

-Pontosan. Mivel úgy tűnik nem vagy tisztában azzal ,hogy ki vagyok ,ezért kénytelen leszek beavatni téged. Én a főnököd fia vagyok és ezáltal a te főnököd is ,úgyhogy jobb ha meghúzod magad amíg nálunk dolgozol Kiscsillag. – kántálta.

Meg sem tudtam mozdulni a meglepettségtől. Ez a kis takony lesz a főnököm?

-Ugyan már! – legyintettem.

-Mi az ,talán nem hiszel nekem? – kérdezte döbbenten.

-Ezt egy szóval sem mondtam. – fontam keresztbe  karomat a mellkasom előtt.

-Akkor miért vagy ilyen nyugodt? Ha úgy nézzük ,most fenyegettelek meg.

-Az nem számít. Te nekem nem parancsolhatsz ,csakis a szüleid. Úgyhogy ennyit rólad! – felálltam és elkezdtem visszasétálni a büféhez. Hallottam ,hogy utánam jön ,de nem szólt egy darabig hozzám. Mikor visszaértünk ,kikapcsoltam a biciklizárat és indulásra készen álltam meg Myung Soo előtt.

-Viszlát holnap , ja és kösz a fagyit FŐNÖK! – azzal fogtam magam és elhajtottam.

Otthon anyáék töviről hegyire kivallattak a mai napomról és én természetesen mindent elmeséltem nekik ,kivéve ,hogy a jelenlegi főnököm fiatalabb kiadását mentettem meg. A szüleim agyon dicsértek ,hogy milyen jól cselekedtem ,aztán mikor már látták ,hogy alig állok a lábamon a fáradságtól ,elengedtek a hálószobámba. Elintéztem a szokásos esti dolgaimat és szupersebességgel vágódtam be az ágyamba.